Szóval csináltam valamit.....

Tengermoraj 

Egy mező közepén állok. Messze a ködben egy rég elfeledett vár körvonalai tetszenek. Büszkén magasodik a dimbes-dombos fűtenger fölé, távolró figyelve a legelésző nyájat.
A csípős szél átfúj a kardigánomon, egy pillanatra összerezzenek, de a kezemben tartott termosz még melegít.
Lassan török előre a térdemigérő zöld hullámokon.
Egy jó félóra után amikor visszatekintek a robosztus épületnek már emlékét sem látom, de továbbra is érzem a benne tomboló elfolytott erőt, amit az idő lassan tör meg.
A dombon állva bármerre nézek ugyanazt látom, birkák alattam és felettem is.
Hatalmas bárányfelhők, fehér gombolyagok tömkelege bunkfencezik át a kék égen.
Lebukdácsolok a zöld lepel fedte lejtőn.
Egy juhászkutya megszagolja a farmerom szárát, aztán mint aki jól végezte dolgát tovaszalad.

Már hallom a tenger moraját.
A hatalmas hullámzó táj hirtelen megszakad. Mélység veszi át a helyét, egy magas szirt, alatta a fenyegetően hullámzó tenger.
A csipkézett kékség búsan kavarog, karjaival megprópál feljebbkúszni. Felém nyúlt, én pedig
ránézek, a rég nem látott kéksére.  Pont olyan mint az ő szemei voltak.
Egy utolsót kortyolok a teámból, aztán ledobom a "Berlin" felíratú termoszt.
Az is az ővé volt.
Lassan nyújtom ki a lábam. Érzem az ürességet a talpam alatt.
Egy lépés, egy csobbanás, aztán csend.






˛Oké, ennek itt most semmi értelme. De azért írok még egy fanficet is, tudja a franc, hogy miért. Pedig ez nem nekem való. Mindenki láthatja, hogy az írás nem nekem való.)

A Day Off

Végre csináltam valamit. Komolyan. Katasztrofális, tele van helyesírási hibával, és persze szóismétlés a köbön, de legalább van.

A Day Off

Rose Tyler izgalomtól remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Kellemes meglepetésként érte, hogy kivételesen jó helyen kötöttek ki. Mosolyogva álldogált a küszöbön, egy törülközővel és egy üveg napolajjal a kezében. Egy egyszerű dallamot dúdolgatott, élvezte a kék fülkébe beömlő napfényt, és a simogató tengeri szellőt, ami a haját csavargatta.

Szentül hitte, hogy a Doktor a szokásos öltözetében viharzik majd ki a TARDIS-ból, esetleg kerít valahonnan egy napszemüveget.  Színtiszta meggyőződése, hogy az idő lordnak már a mániájává vált, hogy minél több ruhát erőszakoljon magára.

Rose felkuncogott a gondolatra, hogy a Doktor ballonkabátban vonul végig a strandon. Abban a pillanatban megjelent a háta mögött egy férfi, a szokásosnál is kócosabb hajjal és hatalmas, csodálkozó szemekkel. A lány legnagyobb meglepetésére egy hosszabb fürdőnadrágot viselt, ami passzolt a fülkéje színéhez.

Rose és a Doktor elámulva nézték egymást a partig vezető úton, egészen addig, míg a lány föl nem ajánlotta az idő lordnak, hogy bekeni napolajjal. Az leplezetlenül vörös arccal kicsit vonakodva ugyan, de beleegyezett. Leültek az aprószemcsés finom, hófehér homokba egy hatalmas fa árnyékában. A férfi ugyan pusmogott még egy kicsit, de utána hosszú ideig hallgatott. Élvezte a szabadnapját, amikor kivételesen nem kellett megmentenie az egész univerzumot. Hamar el is álmosodott. Már arra sem emlékezett, hogy mikor aludt utoljára. Rose a vállának dőlve szuszogott.

❂

- Dean.... - sóhajtott Sam Winchester fejcsóválva. Egy laza csuklómozdulattal lerántotta a kétségbeesett Castiel fejéről a nedves törülközőt. Bátyja hamburgerén csámcsogva vonogatta a vállát.

- Le fog égni.

- Kabátban van, Dean. Nem fog leégni. Inkább azért aggódom, hogy napszúrást kap.

- Napszúrást? Castiel?

A fiatalabb Winchester szemét forgatva egy kötekedő „Nézz már rá” kíséretében a homokban terpeszkedő összezavarodott, nem éppen alkalomhoz illően öltözött férfi felé bökött. Dean kicsit megsajnálta, leguggolt elé, megbökdöste az arcát, szólongatta is, de a másik továbbra is csak értelmetlenül gügyögött és a strand büféje előtt ácsorgó alacsony, rövid, szőke hajú férfire mutogatott. Az idősebb testvér lehámozta róla a kabátját és ingét, majd ölébe vette és árnyék után kutatott. Szitkozódva konstatálta, hogy a látóhatárán belül eső egyetlen fa alatt egy férfi és egy nő–feltehetően egy fiatal pár- szunyókált. Dean, mivel belátta, hogy nincs más lehetősége a férfi mellé engedte le Castielt, aki abban a pillanatban álomba merült és átkarolta a mellette fekvő lábát.

Winchester akarata ellenére is elmosolyodott. Valamiért aranyosnak találta ezt a bizarr testhelyzetet.

❂

Sherlock Holmes egy nedves lepedővel a fején ücsörgött és a tőle nem messze ébredezőket fürkészte.  Az egyik fiatal férfi megmagyarázhatatlan módon a másik lábát ölelgette, a mellettük heverésző lány pedig csodálkozva bámulta őket.  Mély elmélkedését a bájosan mosolygó John szakította meg. Jeges teával kínálta és egy doboz kekszet nyújtott felé.

Sherlock szemöldök ráncolva túrt bele az állatformájú aprósüteményekbe. Gondolataiba mélyedve elnyammogott egy elefántot és egy zsiráfot, miközben előtte álló szőkeség többször is megkörnyékezte a teával, amiből végül az sült ki, hogy a detektívnek még a hajából is ragacsos, cukros lé csöpögött. Kicsit megalázva érezte magát, mikor bele kellett mártóznia a vízbe, amit addig nagyvonalúan elkerült. A doktor ártatlan arccal mosdatta barátját, úgy, mint aki észre sem vette, hogy a parton napozók fele őt és a göndör, fekete hajú férfit bámulja a méhecskés fürdőnadrágban.

Sherlock Holmesnak fogalma sem volt, arról hogy folyamatosan mosolygott, de nem csak úgy hamisan, keveset sejtetően, ahogy máskor szokott, hanem őszintén, gyermekien. Vele ellentétben barátja még azzal a csekély megfigyelőképességével is felfedezte ezt.

❂

Hannibal Lecter önelégült mosollyal figyelte a kutyákkal önfeledten játszadozó Willt és Abigailt. Mindketten roppantul felszabadultak voltak, kifejezetten jót tett nekik ez a kis kiruccanás.

Graham néha lopva Hannibalra mosolygott, és közben bambán pislogott, mint egy elveszett kisgyerek, akinek az egyetlen reménye egy férfi, akiben nem bízik meg teljesen. Seszínű szemei össze-vissza cikáztak, követték a pszichiáter tekintetét, meg akarta érteni, bízni szeretett volna benne. Hannibal számára ő csak egy kölyök volt, aki szempilláit rebegtetve került közel az emberekhez. Persze Will tudta, hogy ő több ennél. Tudta, hogy egy nap még hatalmasat nőhet a nála tapasztaltabb férfi szemében.  Hitte, hogy egyedül is képes meg találni a haza vezető utat.

A nap aranyszínű fénye nedves hajára vetült. Olyan volt, mintha ezernyi kristály csillogott volna fakó barna tincsein. Mosolygott ugyan, de nem volt elégedett. Mert még csak egy fiatal bimbó volt, aki egyszer túlnőheti a kert összes virágát. De ő akkor pusztán csak egy eltévedt gyerek volt.

Winston vidáman csaholva rázta le magát, majd odakullogott Abigailhez, hűségesen megnyalintotta a lány kezét és kényelmesen elhelyezkedett az ölében.

Blogversenyre

Úgy látszik ez lesz az első történet a blogomon. Ez annak is tulajdonítható,hogy fanfictiont félek írni,mert szinte TUDOM,hogy minden egyes karakter OOC lesz. Ezt ez most valami non-fandom pszichonak szánt elcseszett isten komplexusos zagyvaság lesz. Köszönöm.

God Complex

Vörös. Skarlátvörös. Szinte világít,pulzál a halovány lámpa fényénél.

A tömény vérszagon át is érzem a mosdatlan hajléktalan lány bűzét.

Pénzt kért tőlem. Lehet,hogy nem egy-két nulla van a bankszámlámon,de annyi nincs,hogy ilyen senkikre vesztegessem. Az ő élete semmit sem ér. 

Most az operáló asztalomon fekszik a pincémben,összekötözött kezekkel.

Teste még néha-néha megfeszül szabadság után vágyakozva,de már ő is tudja,hogy nincs esélye.

Ott állok mellette, a szemében megbúvó félelmet és állatiasságot figyelem. Szánalmas.

Ahogy a törött karjába mártom az egyik szikét sikoltozni kezd. Balszerencséjére meginog a kezem és az eszköz mélyebbre csúszik,mint ahogy én akarom. Ezért úgy döntök felnyitom az egész felkarját és kiveszem a törött,és immáron még használhatatlanabb csontot.

Szorítok egyet a lány kötésein,majd megkeresem az egyéb csiszolásra váró maradványok tárolására szolgáló dobozkákat. Ebből kitűnő nyakkendő tű lesz. Megengedek magamnak egy halovány mosolyt,majd vissza sietek a lányhoz.

Egy mélyebb vágást ejtek a mellkasán. Egyenként és komótosan tördelem a bordáit és vágom el az artériákat.Óvatosan emeltem ki a belsőszerveit,majd tartósítom őket. Természetesen nem az összeset,mivel a legtöbbjük maga is olyan értéktelen mint a kislány. 

Elégedettem néztem végig a tetemen. 

Hát nem ilyen egy Isten munkája?

Egy angyalszobor tövében helyezem el,hogy mindenki tudja,hogy nem az ördög műve,hanem a halál angyaláé,egy Istené,ki ura mennynek és pokolnak. Katonáim előtt a helyen,talán még egyszer elragadják önző bűnei,vagy egy hamis vezető. 

A lányon most egy szép,fehér selyemruha van.A szél lágyan belekap,csavargatja,fonógátja a gondosan kifésült,virágokkal díszített haját. A halovány smink kiemeli rózsaszínes bimbó-szerű száját. Káprázatos.

A sárban hentergő koszos patkányból egy gyönyörű fehér galamb lett az én kalitkámba zárva. Kezem által megtisztult.

És most az egész rothadó világ tudja meg: Én vagyok az egyetlen Isten bennem bízzatok. Én vagyok uratok és megmentőtök. Itt vagyok,és mindig itt is leszek. És minden tisztátlan megbocsátást nyer az én kezem és saját vére által.

S' a fénylő kék ég alatt,a tiszták skarlátszínű vérében tengernyi virág nő majd.

Mert mikor az emberiség végnapja eljő' én akkor is ott lesek majd az árnyékban,az legutolsó szusszanásod utolsó pillanatig. Az elméd legmélyebb és legállatiasabb vermében.